Barna Orsolya – Pálinkás Bence György: Lassabb hajnalt! digitális nyomat vaslemezen, 2014-2021
Barna Orsolya – Pálinkás Bence György: Lassabb hajnalt! digitális nyomat vaslemezen, 2014-2021
Pálinkás Bence: Lassabb Hajnalt: videó, 10 perc / video, 10 min
Pálinkás Bence György a Péterfy Sándor utca 42. alatt található ingatlan történetén keresztül mutatja be a rendszerváltás utáni évek hungarista és szkinhed mozgalmait. A csoportosulások térnyerését az is segítette, hogy a rendszerváltás után nem alakult ki egyértelmű jogi gyakorlat a gyűlöletbeszéd szankcionálására, így az újonnan megszerzett politikai- és szólásszabadság védelmét élvezve tudtak bázist építeni maguknak. Pálinkás korabeli dokumentumokat is beemelő videójában az ingatlan pincéjében való bolyongás a szélsőjobboldal által az 1940-es évektől napjainkig való útját és térnyerését szimbolizálja. A projekt címe a szélsőjobboldali szervezetek által gyakran használt jövőre vonatkozó, gyors társadalmi változást sürgető állításokra reagál. A Lassabb hajnalt! egy nyilas jelmondatnak mond ellent.
/ Bence György Pálinkás uses the history of the building at 42 Péterfy Sándor Street to present the Hungarist and skinhead movements which grew stronger in the wake of the regime change. These kinds of groups were able to gain ground in part simply because, following the fall of the socialist regime, there was no clear legal framework for sanctions against hate speech. Thus, the leaders of these groups were able to build a base for themselves under the protection of their newly acquired political rights, including the freedom of speech. In Pálinkás’ video, which includes documents from the period, we journey through the basement of the property and explore the rise of the far right from the 1940s to the present day. The title of the project is a response to the slogans often used by far-right organizations, who call for rapid social change. “A Slower Dawn!” is a rejection of an old Arrow Cross mantra
„A pozsonyi Zsidó Közösségi Múzeumban, a kiállított tárgyak közt szerepel egy gyerekméretű katicamintás pulóver. A tárgy, a maga kontrasztos motívumával azonnal felkeltette a figyelmemet. A kiállított tárgy mellett ez a szöveg olvasható: “Azoknak a zsidóknak, akiknek sikerült megszökniük a deportálások elől és 1944 őszén Szlovákiában maradtak, bujkálniuk kellett. Kisgyermekes családok az 1944-45-ös extrém telet erdőben, fűtetlen földalatti bunkerekben, kétségbeejtő higiéniai körülmények között, korlátozott élelmiszerellátás mellett töltötték. Pavel Traubner professzor, az ismert pozsonyi neurológus, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének tiszteletbeli elnöke volt az egyik ilyen gyermek. Évtizedek óta őrzi gyermekkori pulóverét emlékeztetőül a rejtőzködés reménytelen hónapjaira.” Saját művészeti praxisomban is sokszor foglalkozom régi tárgyakkal, sőt a magán életemben is gondosan elteszem a megörökölt dolgokat, emiatt könnyen tudok azonosulni a megőrzés gesztusával és a tárgyakon keresztül való emlékezéssel. Az eltelt évtizedek és a megváltozott társadalmi, történelmi kontextus miatt a tárgy, amely elvesztette eredeti funkcióját, új jelentésrétegekkel töltődik fel, és az emlékezet hordozójává válik.
Habár a rendszerváltás Szlovákiában Magyarországgal egy időben ment végbe, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az időben közeli és a rendszerváltás következményeként bekövetkezett radikális változást, amely 1993-ban Csehszlovákia szétválásához, vagyis az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásához vezetett. Ez utóbbi esemény és az ezzel járó radikális nézetek hallatása a zsidó közösség tagjaiban érthető módon, a fasiszta Szlovák Állam (1939-1945) rémképét elevenítette fel. Szlovákiában a rendszerváltás időszakában a magyarországihoz képest lassabban alakultak ki a zsidó történelemmel foglalkozó intézmények.
Az, hogy ma a pulóver sorsa sok más történettel egyetemben megismerhető, egy hosszú folyamat eredménye. Munkám a rendszerváltást követő eseményekből emel ki néhányat, a pulóvert hordó és megőrző, a pulóver történetét feltáró és a pulóvert a Zsidó Közösségi Múzeumnak gyűjteményébe bevonó személyek megismertetésével. A pulóver replikájának létrehozásával, valamint a ruhadarab történetének egy új kontextusban, egy új közönség számára történő újramesélésével voltaképpen annak továbbírására teszek kísérletet.”
/ “Among the items on exhibit in the Jewish Community Museum in Bratislava is a child’s sweater with ladybug patterns. The object, with its dramatic motif, immediately caught my eye. Next to the sweater one finds the following text:
“Jews who managed to escape the deportations and remained in Slovakia in the autumn of 1944 were compelled to go into hiding. Families with young children spent the extreme winter of 1944–45 in the woods, in unheated underground bunkers, under dreadful hygienic conditions, and with only limited food supplies. Professor Pavel Traubner, a well-known neurologist from Bratislava and Honorary President of the Central Alliance of Jewish Communities in Slovakia, was one of these children. For decades, he has kept his childhood sweater as a reminder of the desperate months he spent in hiding.”
In my work as an artist, I often deal with old objects, and I myself also take care of things I have inherited, so I can easily identify with the gesture of preservation and memory through objects. As decades pass and the social and historical context changes, an object that has lost its original function acquires new layers of meaning and becomes a crucible of memory.
Although the fall of socialism in Slovakia happened at the same time as in Hungary, one cannot ignore the radical change that took place a few years later in no small part as a consequence of the regime change, which led to the breakup of Czechoslovakia in 1993 and the formation of the independent Slovak Republic. This latter event and the radical views it brought to the fore understandably evoked the horrifying image of the fascist Slovak State (1939–1945) among members of the Jewish community. During the period of regime change in Slovakia, institutions dealing with Jewish history emerged more slowly than in Hungary.
The fact that today we know the fate of the sweater and indeed the stories of many other objects is the result of a long process. My work calls attention to some of the events that followed the change of regimes, introducing the people who wore and preserved the sweater, who uncovered its history, and who made it part of the collection in the Jewish Community Museum. By creating a replica of the sweater and retelling the history of the garment in a new context for a new audience, I am in effect making an attempt to keep writing this story.”
KissPál Szabolcs műve a rendszerváltást követő, korai kilencvenes évek Magyarországának két olyan történetét hozza párhuzamba, amelyek időben és térben teljes átfedésben, párhuzamosan bontakoztak ki, ugyanakkor egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben keresztezték egymást.
„Mindkét történet helyszíne a délkelet-magyarországi Szarvas, ahol 1990-ben a sátoraljaújhelyi származású Ronald S. Lauder amerikai üzletember, műgyűjtő és politikai aktivista kezdeményezésére zsidó gyerekek nyaraltatása céljából egy,a rendszerváltás utáni években zsidó reneszánsznak is nevezett intézményes fellendülés egyik meghatározó példájának tekinthető nemzetközi tábor létesült.
A másik történet a Nagy-Magyarország – Történelmi Országközép Emlékműhöz kapcsolódik, aminek története bár a tizenkilencedik század végén indult, 1990-ben, a nemzeti radikalizmus szintén ekkor zajló reneszánszakor nyerte el mai jelentőségét.
A két létesítmény légvonalban másfél kilométerre található egymástól.
A JDC-Lauder International Jewish Youth Camp változatos korcsoportba tartozó gyerekeket, fiatalokat nyaraltat turnusonként több száz nemzetközi résztvevővel. Fennállásának 30 éve alatt tízezres nagyságrendben nyaraltak itt táborozók, akikben a szervezők elsősorban „a zsidó közösség iránti elkötelezettséget és a zsidó hagyományok továbbadásának fontosságát” igyekeztek erősíteni speciális, játékos pedagógiai módszerekkel. A tábor célja egy olyan közösség létrehozása, ”amely táplálja és erősíti a szórakoztató oktatáson alapuló egyéni és közösségi fejlődést” fiatalok ezreinek nyújtva ezzel saját identitásukat meghatározó élményt.
A Szarvasi Történelmi Országközép földrajzi koordinátáit egy helyi földrajz-történelem szakos tanár, Mihálfi József határozta és jelölte meg az akkor már nem működő szarvasi Kreszán-malom területén található malomkővel az 1880-as években. A malomkövet az 1919-20 között ott állomásozó román csapatok állítólag ismeretlen helyre vittek. A földrajzi pont helyére 1939-ben egy emlékmű, egy kisméretű négyvitorlás 6,5 m magas szélmalom-modell épült Gödrös István községi mérnök tervei alapján, amely a későbbiekben megsemmisült, majd 1990-ben újraépült. Az emlékmű és a hozzá vezető, 2000-ben kialakított Történelmi Emlékút azóta is a többé, vagy kevésbé radikális nemzeti identitás kifejezésének színhelye.”
KissPál Szabolcs a kutatásai során rátalált Łukasz Baksik lengyel fotós néhány művére, amelyek héber feliratos malomköveket ábrázoltak. A háború után a közép-kelet európai térség több településén tendenciává vált, hogy a különböző okok miatt lebontott zsidó temetők értékes sírköveit újrahasznosítják. Ezek a tárgyak tökéletesen magukba foglalják a rendszerváltás idején Szarvason párhuzamosan kibontakozó két történetet. A kő két oldalán lévő hangszórókból interjúk hangzanak el, amelyek egyfelől a korszakban a Szarvasi Nemzetközi Zsidó Ifjúsági Táborban nyaralókkal készültek (Paszternák András, Schönberger Ádám, Vadász Éva), másfelől pedig egy helytörténésszel (Szenes János), aki egyben az Országközép emlékművet is magába foglaló Szarvasi Történelmi Emlékút alapítvány elnöke.
Közreműködők: Paszternák András, Szenes János, Schönberger Ádám, Vadász Éva
Köszönet: Ábrahám Vera, Balogh István, Łukasz Baksik, Bányai Viktória, Félix Anikó, Lipták Mihály, Mircea Cernov, Kékesi Zoltán, Koller Margit, Natalia Romik, Toronyi Zsuzsa, Tóth Tamás
“The work brings together two stories of Hungary in the early 1990s, after the fall of the regime, that unfolded in time and space in parallel and complete overlap while at the same time not intersecting at all, or only to a very small extent.
Both stories take place in the town of Szarvas in southeastern Hungary, where, in 1990, at the initiative of American businessman, art collector, and political activist Ronald S. Lauder (whose family roots lie in the city of Sátoraljaújhely), an international summer camp was established for Jewish children, a camp which could be considered a defining example of the institutional revival that, in the years following the fall of socialism, was referred to as the Jewish Renaissance.
The other story concerns the Greater Hungary – Historical National Center Monument, the history of which, though it began in the late nineteenth century, came to acquire its present significance in 1990, when a sort of renaissance of national radicalism swept through the country.
The two installations are 1.5 kilometers apart as the crow flies.
The JDC Lauder International Youth Camp is a summer camp for children and young people of all ages. It welcomes hundreds of participants from all over the world every year. Over the course of the 30 years since it was founded, tens of thousands of young people have attended the camp, where the organizers have sought to foster “a commitment to the Jewish community and a sense of the importance of passing on Jewish traditions.” Using special, playful pedagogical methods, they have striven to create a community “that nurtures and strengthens individual and communal development based on enjoyable education,” offering thousands of young people an experience which will help them shape their sense of identity.
The precise geographical site of the Szarvas Historical National Center was determined by a local geography and history teacher named József Mihálfi in the 1880s. Mihálfi used a millstone to mark the site near a then defunct mill in Szarvas (Kreszán). The stone was allegedly moved to an unknown location by Romanian troops who were stationed in the area in 1919–20. A monument—a small model of a windmill 6.5 meters tall with four blades—was built on the site in 1939. It was based on the designs of István Gödrös, a municipal engineer. The model was later destroyed and was then rebuilt in 1990. The monument and the Historical Memorial Trail leading to it, built in 2000, have since been a site for the expression of a more or less radical attachment to national identity.”
Contributors: András Paszternák, János Szenes, Ádám Schönberger, and Éva Vadász
With special thanks to: Ábrahám Vera, István Balogh, Łukasz Baksik, Viktória Bányai, Anikó Félix, Mircea Cernov, Zoltán Kékesi, Koller Margit, Mihály Lipták, Natalia Romik, Zsuzsa Toronyi, and Tamás Tóth.
4 digitális print, szintetikus szatén, 140×200 cm, 2021
„Az 1992 júniusi Budapesti Búcsú és egyben a rendszerváltást követő évek legemlékezetesebb köztéri műve a Lőrinczy „Lorrensy” Júlia ötlete alapján St.Auby Tamás által megvalósított A szabadság lelkének szobra volt. A Szabadság-szobrot ejtőernyő selyemmel eltakaró efemer alkotás lebontása után pár héttel, 1992. augusztus 20-án publikálta Csurka István Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című dolgozatát a Magyar Fórum hasábjain. A kormánypárt egy vezető politikusa, egy elismert és közismert író ötvenkét flekken taglalta antiszemita, nemzeti-paranoiás tételeit, s ez a kezdeti megrökönyödés és kritika ellenére az elmúlt évtizedekben a magyar szélsőjobboldal kötelező olvasmányává vált. A Magyar Demokrata Fórum ugyan részben elhatárolódott Csurkától, egy év viaskodás után ki is zárták a pártból, de az általa alapított Magyar Igazság és Élet Pártja a pillanatnyi hatalomvesztést követően, hamarosan parlamenti sikerekkel kárpótolta. Horthy Miklóst 1993-ban újratemették Kenderesen. Horthyval a rendszerváltás sok ígéretét is eltemették, ’89 naiv ábrándjai végleg szertefoszlottak, a szabadság lelke felszívódott, a korona kikerült a múzeumból (mert nem volt elég a címeren) és bevonult a parlamentbe, a bőrfejűekből politikusok és gárdisták lettek, a csurkai „gondolat” átlényegült és új testet öltött.
1992-ben jelent meg az első professzionális tördelőprogram, a QuarkXPress 3.1, ami Windows-on is kifogástalanul futott. Számomra ezek az évek a MacOS és a Windows karakterkészletek inkompatibilitásáról szóltak: a „kettős éles ékezet” reménytelen harcáról a postscript univerzumban. Az ő és az ű, a hungarumlaut konvertálgatása egyik komputerről a másikra, a digitális kolonializmus vakfoltjával való szembesülés, ami persze manapság már csak egy jelentéktelen, generációs anekdota a személyi számítógépek hőskorából. St.Auby diakritikus szobra, a monumentális emlékműre illesztett „megkülönböztető jel” csak fényképeken és maketteken létezik, míg a poszt-fasiszta dolgozatból „alaptörvény” lett.”
/ „The most memorable public artwork of the Budapest Búcsú in June 1992 and of the years following the fall of socialism in Hungary was the statue “The Soul of Liberty,” a composition by Tamás St.Auby based on an idea of Júlia Lőrinczy “Lorrensy.” On 20 August 1992, a few weeks after the demolition of the work (which involved covering Liberty Statue on Gellért Hill in Budapest with a silk draping), István Csurka published an essay entitled “Some Thoughts on Two Years of Regime Change and the New Program of the Hungarian Democratic Forum” in Magyar Fórum. A leading politician of the governing party and a familiar and recognized writer, Csurka devoted some 52 pages to his anti-Semitic, nationalistic, paranoid ideas, and while the article met with initial consternation and criticism, in recent decades, it became required reading for the Hungarian far right. Although the Hungarian Democratic Forum partially distanced itself from Csurka and, after a year of wrangling, eventually expelled him from the party, Csurka went on to found his own party, the Hungarian Justice and Life Party, which soon enjoyed parliamentary successes and brought Csurka back to the fore. Miklós Horthy was reburied in Kenderes in 1993. With Horthy’s reburial, many of the promises of the regime change were also buried, and the naive dreams of the pivotal year of 1989 were utterly frayed. The spirit of freedom vanished into thin air, the Hungarian crown was removed from the museum (as if its place on the coat-of-arms were somehow not enough) and moved to the parliament. The skinheads became politicians, and Csurka’s “ideas” were transfigured and given a new incarnation.
In 1992, QuarkXPress 3.1, the first professional typesetting software which ran flawlessly on Windows, was released. For me, those years were very much about the incompatibility of MacOS and Windows character sets: the hopeless struggle, in the postscript universe, with some of the accents used on vowels in Hungarian. Moving the Hungarian letters “ő” and “ű,” letters made using what one could call the hungarumlaut, from one computer to another, confronting one of the blind spots in digital colonialism, which today of course is nothing more than a quick generational anecdote from the heyday of personal computers. St. Auby’s diacritical sculpture, the “distinguishing sign” placed on the monumental memorial, exists only in photographs and models, while the post-fascist article has become a “Fundamental Law.”
Kóser étkezési zselatin, ásványvíz, kóser szőlőlé, étkezési sav (E330), karamellizált cukor (E150a), 7,5 x 23,5 cm
/ Kosher edible gelatin, mineral water, grape juice, edible acid (E330), caramelized sugar (E150a), 7,5×23,5 cm
„Világos, hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az ital keltette fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül ismételheti, bár egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok megmagyarázni…”1
A mi madeline-tól átitatott teánk, az osztrák receptúra alapján gyártott, de gyakran jellegzetesen magyarnak hitt Traubisodában benne sűrűsödik a rendszerváltás, a privatizáció, a zavarosban halászó vállalkozó alakja, és a vérrel felszentelt palackozó üzem toposza.
Gosztola Kitti kóser zselatinból és szőlőléből készült művének kiindulópontja a szocialista korszak jellegzetes üdítőitala, a Traubisoda. Az 1990-es évek zavaros gazdasági folyamataira jellemzően a Traubit két cég is gyártani kezdte és hosszú jogi csatározás vette kezdetét az osztrák licensz kapcsán. Az egyik cég tulajdonosa Salamon Berkowitz magyar származású ortodox zsidó üzletember volt, aki kóser termékként próbálta újraéleszteni a Traubit. A 2000-es évek elején egy kedvezőbb jogi fordulat után Berkowitzék nagy pénzből terveztek Traubi-kampányt – a felkért reklámszakemberek álmában városról városra vándorló sakkszimultánok során igazolták volna a Polgár-lányok a termék „minőségi, magyar és kóser” jellegét. De hiába volt pecsét az üvegen, Berkowitznak már a kóserságot sem ismertékik el. Közel két évtizedig folytak az ütésváltások a zsidó hivatalosságokkal és a rivális Traubi gyárral, amíg ki nem ürült a sakktábla: ítéletek mondták ki, hogy a kóser Traubié az igazi íz, a liszensz viszont a sertészselatint is tartalmazó riválisé. Utóbbi még felvett egy EU-s támogatást, majd köddé vált. Nincs többé Traubi-íz.
Gosztola Kitti az anyag választásával előre bekalkulálta a műtárgy amortizálódását, így reflektálva az általa választott történet mulandóságára.
„Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”2
Traubisoda, a soda produced according to an Austrian recipe but often considered distinctively Hungarian, is, for Hungarians, sort of like Proust’s famous cup of tea with the crumbs of a Madeline. It is imbued with the memories and scents of regime change, privatization, the figure of the entrepreneur fishing in murky waters, and the plant, consecrated with blood, where the drink was bottled.
Kitti Gosztola’s work, which is made of kosher gelatin and grape juice, takes this memorable soft drink of the socialist era, Traubisoda, as its point of departure. As was not uncommon in the economically turbulent years of the first decade following the fall of the socialist regime, Traubi was produced by two companies, and there was a long legal battle over the Austrian license. One company was owned by Salamon Berkowitz, a Hungarian-born Orthodox Jewish businessman who tried to revive Traubi as a kosher product. In the early 2000s, after a favorable legal turnaround, the Berkowitz family planned a Traubi campaign that would involve significant financial investment. They hired advertising experts who conjured the following vision: the Polgár girls, famous Hungarian chess champions, would travel from town to town playing chess games and testifying to the quality of Traubi as a “Hungarian, kosher” beverage. But alas, despite the seal on the bottle, Berkowitz could not have Traubi recognized as kosher. For nearly two decades, the Jewish officials and the rival Traubi factory traded blows until the chessboard was empty: judgments were issued according to which the kosher Traubi was the real flavor, but the license belonged to the rival version, which, however, contained swine gelatin. The latter even grabbed an EU subsidy and then disappeared. No more Traubi flavor.
By choosing this as her material, Kitti Gosztola has anticipated the amortization of the work of art, and she thus reflects on the transience of the story she has chosen to tell.
„An exquisite pleasure had invaded my senses, something isolated, detached, with no suggestion of its origin. And at once the vicissitudes of life had become indifferent to me, its disasters innocuous, its brevity illusory – this new sensation having had on me the effect which love has of filling me with a precious essence; or rather this essence was not in me it was me.”
