beton, kréta, 2015 / concrete, chalk, 2015
A Vilma királynő útja (ma Városligeti fasor) 25-27. szám alatt egykor zsidó gyermekotthon állt. 1944. december 24-én egy nyilas csoport elhurcolta a gyermekotthon lakóit és nevelőit, hat gyermeket és egy tanítót a Dunába lőttek, közülük ketten túlélték a kivégzést. A többiek visszakerültek az intézetbe.
Miután ezt a helyszínt választottam, hosszasan tipródtam azon, hogy miképpen lehet gyerekeknek emléket állítani. Úgy döntöttem, hogy valami olyasmivel szeretnék megemlékezni, ami közel áll hozzájuk, örömöt okoz nekik. Így jutottam el a játékig, majd az ugróiskoláig. De esetünkben nem csak emlékállításról van szó, hanem arról is, hogy itt valami borzalom történt. A gyerekeknek, akiket elhurcoltak és megöltek, végtelenné vált a gyerekkoruk. Ezért lett az ugróiskolájuk is végtelen. A végtelen szép jel, benne van az emlékezés, az öröklét, a minden. De mégis: ez egy nagyon szomorú, illetve kellemetlen ugróiskola, hiszen se eleje, se vége, se elkezdeni, se abbahagyni nem lehet. Gyakorlatilag semmi értelme, mint ahogy annak sem volt, ami a gyerekekkel történt. A végtelen ugyan nyugalmat, békét hoz, de ebben a formában mégis borzasztó. A rajz pedig lekopik, mint ahogy az emlékezetünk is tompul.
/ On 25-27 Vilma Királynő Street (today Városligeti Alley) there used to be a Jewish orphanage. On the 24th of December 1944 a group of Arrow Cross fighters abducted children and nurses from the orphanage, six children and one nurse were shot at the edge of the Danube, two of them, however, survived the execution. The survivors were then transported back to the institution.
After choosing this location for the project I had a hard time coming up with a concept itself. Finally I decided on a concept intrinsically linked to being a child, one that brings all children immense joy. This is how I arrived at the idea of games, and then to hopscotch. The meaning of my project is not only to commemorate the child victims of the Holocaust but equally to draw attention to the horrible things that happened here. These children were then taken away and murdered, therefore in a sense their childhood became infinite. This is why the game of hopscotch is endless also. The infinity symbol is beautiful, it contains the idea of commemoration and eternity, it sums up everything. Yet this hopscotch is a very sad, or rather an uncomfortable sight, since it is without a beginning or an end, there is no start or finish to the game. It is practically pointless, as well as the nonsensical fate of the child victims of the Holocaust. Infinity represents calmness and peace; in this context however it is unsettling and chilling. The drawing will eventually fade, and so will our memories.
