Kategória: ENYÉSZPONTOK 1.0 / Vanishing Points 1.0

papír, nyomat, 20×30 cm, 2015 / paper, print, 20×30 cm, 2015

1944 márciusában a Szabolcs utcai zsidó kórház épületeit és berendezéseit a megszálló hatóságok lefoglalták. Mivel az orvosoknak és a betegeknek távozniuk kellett, szükségkórházakat hoztak létre a Wesselényi utca 44-ben működő iskolában és a Bethlen tér 2. szám alatt, az Izraelita Siketnémák Országos Intézetének egykori épületében.

A Bethlen térre kihelyezett plakátokon a személyes és a történeti emlékek szövedékét akartam megmutatni. A letéphető, perforált lapokra egy-egy mondatot írtam. Ezek a mondatok hol a Bethlen térhez kötődő személyes emlékeimet, hol történeti tényeket közölnek. A személyes mondatok néhol szándékosan elszemélytelenítve, átfogalmazva jelennek meg a plakátokon.

(A felhasznált fotó forrása: Dr. Strausz Imre: Egy Zsidó Kórház 1944-­ben, Emlékezés­vázlat ötven év múltán című visszaemlékezéséből származik. Megjelent: Múlt és Jövő folyóirat, 1994. A fotó Dr. Lévy Lajos igazgatófőorvost ábrázolja 1938­ban, amint egy betege fölé hajol.)

/ All the buildings and the equipment belonging to the Jewish hospital in Szabolcs Street were seized by the occupying authorities. As doctors and patients had to leave, casualty clearing stations were set up in the school building on 44 Wesselényi Street and at 2 Bethlen Square, the former residence of the Israelite Institute for the Deaf and Dumb.

Through a loose stream of posters hung along Bethlen Square I wanted to create a visible web of personal and historical memories. On the tear-off tabs of the posters I left one long sentence each. These sentences either echo my personal memories or recall historical facts, both in connection with Bethlen Square. The personal quotations were deliberately generalised in several cases.

Source of the photograph: Dr. Imre Strausz: Egy Zsidó Kórház 1944­ben, Emlékezés­vázlat ötven év múltán. The memoir of Strausz was published in the journal Múlt és Jövő in 1994. The photograph depicts the hospital director dr. Lajos Lévy, leaning over a patient.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

vegyes technika, perfomansz, 2015 / mixed media, performance, 2015

A múlt szilánkjai a legváratlanabb módon bukkannak elő, rávilágítva arra, hogy akár csak az utóbbi néhány évtized hétköznapjaiba sincs átjárásunk. A történelmi emlékezet alapvetően fekete-fehér, kétdimenziós, tankönyvízű. Egy-egy pillanatra mégis felvillan egy számunkra már nem ismert világ a maga komplexitásában. A Fortepan ezeket a villanásokat hozza felszínre, olykor zavarbaejtő erővel, ahogy a Velencei-tó partján olvasható feliratot megörökítő fotó esetében is. A helyszín ismert, az időpont nem. Valószínűsíthetően a fénykép Agárdon készült, feltehetően 1942-43 környékén. A felirat félreérthetetlenül közli: ez a ZSIDÓ STRAND.

A Nem mi voltunk! Crew ezt a kontextus nélküli leletet emelte a holokauszt emlékezetével kapcsolatos projektje középpontjába. A tábla „ready made-esítésével” a magyar történelem kínos mindennapjainak egy mozzanatát játssza újra, szembesítve a tábla szemlélőjét a térben hagyott emléknyomok múlhatatlanságával.

Ki dönthetett a közel két embernagyságú tábla kihelyezéséről? Pontosan nem tudjuk.

Miért tettek így? Talán egyszerű ügybuzgalomból dönthettek a strandot üzemeltető szerv vezetői, megfelelve egy ki nem mondott vagy nagyon is kimondott közösségi igénynek?

Kinek szánták? Agárd zsidó lakosságának vagy a nyaralni, üdülni, strandolni érkező, „zsidónak” minősülő embereknek?

A térbeli elkülönítés nemcsak a holokauszt lényegi mozzanata: a szegregáció, a diszkrimináció bevett eszköze volt mindenkor és mindenütt – így ma is. A városi térből való fokozatos kiszorítás, a tér használatának csorbítása egyaránt szól a többségi társadalom azon igényéről, hogy az általa megkülönböztetett csoportot láthatatlanná tegye, másfelől hogy az eltiltás aktusával saját maga számára alkosson privilégiumokat.

Ennek a korszaknak az akaratlan örököseiként, az utólagos megítélhetőség kényelmében ugyanakkor feltehetjük azt a kérdést is: hol van a normalitás kezdete és vége? Mikor válik az abnormalitás normává? Hol van az a határ, ahol a normalitás végképp felszámolódik? Vajon érzékelhették a kortársak, hogy egy semmiségnek tűnő döntéssel akár további súlyos, emberéleteket követelő döntések önkéntelen előkészítőivé váltak?

Vajon a partszakasz elkülönítése ugyanúgy megvalósulhatott a Velencei-tóban is, vagy a víz oszthatatlanságában már mindenki egyenlő lehetett? Vajon mi történt, ha valaki a látható bélyegek (sárgacsillag) nélkül átúszott, mintegy átszökött a nem zsidóknak fenntartott partszakaszra? Ki láthatta a sárgacsillagot az úszódresszen?

/ Fragments from the past may emerge suddenly, without warning, these unexpected reminders reveal how detached we are to the not so distant past. Historical memory is typically black and white, one-dimensional and textbookish. For a brief moment a world we have forgotten becomes alive encompassing all its complexities. Fortepan (a web-based photo archive) brings these moments to the forefront often with a striking image as is the case of the photograph depicting a sign on the beach of Lake Velence. The location is known, the date is not. The photo was probably taken in Agárd, possibly between 1942-43. The sign itself speaks volumes of the time; JEWISH BEACH.

The Hungarian art group Nem mi voltunk! Crew (That Wasn’t Us! Crew) decided to showcase this remnant as the sole focus of their Holocaust memorial project. Replicating this sign, a stark reminder of Hungary’s shameful history, the viewer is confronted with the traces.

Questions such as who was responsible for the erection of this sign, might enter the viewer’s mind, amongst others. For what reason was the sign erected? Was it the actions of the management of the beach, giving in to public demands? Who was the sign intended for? Was it for the Jewish residents of Agárd, or for the Jewish tourists about to spend their holidays there?

Spatial isolation was not an uncommon policy during the Holocaust, segregation had always been and remains to be a recognized instrument of discrimination. With the gradual exclusion from the city and the limited opportunities to use public spaces, as a direct consequence of the dominant segments of society making such decisions enabling them to force the Jews into the shadows, the position and privilege of the majority was maintained.

Subsequent prevailing public opinion on the ghastliness of such events leads to a series of questions on how this was even possible. At what point does normal in society become abnormal? Where is the line after which sanity is overtaken by insanity? Was society aware that these seemingly innocuous decisions and actions were actually alluding to something much more insidious?

Was the lake where this sign was displayed divided as well, or did the inseparable mass of water ensure everyone’s equality? What would have happened to someone who would have swam across to the non-Jewish part of the beach, discarding of the yellow badge? Was it possible to distinguish the yellow badge on a swimming suit?

• 

• 

festett fémlemez, ólom, 25×8,5×5,5 cm, 2015 / painted sheet-metal, plummet, 25×8,5×5,5 cm, 2015

A II. kerületi Fillér utca 24. szám alatti épületben működtek a Vöröskereszt szervezeti egységeként Sztehlo Gábor evangélikus lelkész irányításával a “B” szekció központi irodái. A nyilas uralom idején a “B” szekció gyermekotthonai legalább 1600 zsidó gyermek életét mentették meg.

Az itt történtekről a ház környezetében egyetlen tábla vagy emlékmű sem emlékezik meg, az erről szóló forrásokban pedig csak kevés, egymásnak gyakran ellentmondó információ található.

Az 1600 megmentett ember történetét lehetetlen érzékenyen és értelmesen feldolgozni egy helyspecifikus, emlékművel, ezért az emlékezésnek egy hagyományos, sokkal személyesebb szintjét képzeltem el és valósítottam meg. Egy talált játékot alakítottam át, a festett fémlemezen álló ólomlovak mögül hiányzó szekér vagy hintó helyét lecsiszoltam, és az újonnan kapott felületre a Fillér utcai épület környékének térképét rajzoltam rá.

Az így kapott tárgyat mint talált különlegességet feltöltöttem Vaterára, hagyva, hogy a történet folytassa útját a nemlétezésben, de nem engedve, hogy örökre elfelejtődjön.

/ 24 Fillér Street housed the central offices for one of the sections of the Red Cross, namely Section “B”, led by the Lutheran clergyman Gábor Sztehlo. During the rule of the Arrow Cross the orphanages operated by Section “B” saved the lives of 1600 Jewish children.

No memorial or monument commemorates the events that took place at this orphanage; the information provided is limited and ambiguous.

A specific, temporary memorial is not capable of encapsulating the story of these 1600 children in an adequate yet meaningful way, thus I decided to go with a traditional, more personal approach of commemoration; I transformed a found toy. The coloured metal disk holds lead horses, but the carriage behind them is missing. I refined the empty surface, and sketched the map of the neighbourhood of 24 Fillér Street on it.

After this I uploaded pictures of the newly designed toy to Vatera (an online marketplace) as a newly discovered treasure. This way the story will live on, not to be forgotten.

• 

• 

• 

prototipus, festett fa és aluminium, 160 x 200 x 30 cm, 2015 / prototype, painted wood and aluminium, 160 x 200 x 30 cm, 2015

A Klauzál tér a budapesti gettó legnagyobb tere volt. 1944 decemberétől 1945 januárjáig, a gettó hermetikus lezárásának idején ideiglenes temetőként használták. A megközelítőleg 3000 holttestet később a Dohány utcai zsinagóga kertjébe, illetve a Salgótarjáni úti és a Kozma utcai temetőbe vitték.

Gróf Ferenc Klauzál térre tervezett emlékműve egy vízszintes, lefektetett hangtükör. Az I. világháború idején kifejlesztett, hanghullámok felerősítésére és fókuszálására használt passzív eszközök a radar elődei. A függőlegesen álló, nagyméretű hangtükröket ellenséges repülőgépek előrejelzésére fejlesztették ki. Az emlékmű vízszintes, homorú parabola-felületének középpontjába befekvő látogató a város égboltról visszaverődő zaját hallhatja. A fekvő test hallóközpontja a hangtükör fókuszába esik, a közeli játszótérről átszűrődő ricsaj és az autóforgalom zaja távolabbinak tűnik, a szemek az eget pásztázzák.

/ Klauzál Square was the largest open space inside the Budapest Ghetto. When the ghetto was completely sealed between December, 1944 and January, 1945 the square was utilised as a temporary cemetery. Approximately 3,000 bodies were later moved to the garden of Dohány Street Synagogue and to the cemeteries on Salgótarjáni Street and Kozma Street.

As a memorial to Klauzál Square, Ferenc Gróf designed a horizontal acoustic mirror positioned on the ground. Acoustic mirrors were the precursors to radars, these passive devices are capable of intensifying and concentrating soundwaves. The large, vertically installed objects were used to predict incoming enemy aircrafts. Visitors of the memorial can lay down inside the hollow surface of the horizontal acoustic mirror, listening to the sounds of the city reflected by the sky. The visitor is positioned directly in front of the acoustic mirror, making the noise of the nearby playground and the traffic seem distant. The eyes are directed towards the sky.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

A/6, akvarell, papír, 2015 / A/6, watercolour, paper, 2015.

Adolf Hitler aláírásával ellátott vízfestmények, a történelmi emlékezet élénkítése érdekében

A Hitler korai műveire emlékeztető festményeken budapesti épületek láthatók, melyek máig feldolgozatlan, vagy a széles publikum által nem ismert sötét múlttal rendelkeznek a II. világháború idejéből. A művek alapján készülő képeslapok hátulja szimbolikusan fekete, amin rövid informális leírás olvasható a helyszínek kérdéses időszakban betöltött szerepéről.

Külön köszönet: Simon Zsuzsanna

/ Watercolours with the signature of Adolf Hitler in order to intensify historical memory

Paintings resembling Hitler’s early works depict buildings from Budapest’s dark past that have yet to be internalised by society. The watercolours are reproduced as postcards, on the back there is an informal description about the role the buildings played during the war, which have been symbolically painted black.

Special thanks to Zsuzsanna Simon.

Óbudai téglagyár, 1032 Budapest, Bécsi út 134-136.

A nyilas hatalomátvétel után gyűjtőtáborként funkcionált; a deportálás, illetve a Német Birodalom felé gyalogosan induló halálmenetek egyik utolsó magyarországi állomása volt. A deportálások során a magyar szervek hivatalos becslések szerint 437.000 zsidó elszállításában segédkeztek. További információ: konfliktuskutato.hu; Magyar Zsidó Levéltár; DEGOB-jegyzőkönyvek

/ Óbuda Brickworks, 1032 Budapest, Bécsi Street 134-136.

After the Arrow Cross Party (an anti-semite, National Socialist party) came to power the brickworks was used as a transit camp for Hungarian Jews; it served as one of the last stops in Hungary during the deportations and the death marches to Germany. It is estimated that the Hungarian authorities assisted with the deportation of 437,000 Jews. More information: konfliktuskutato.hu; Hungarian Jewish Museum and Archives; DEGOB (National Committee for Attending Deportees) protocols.

Bíró Dániel Gyógyintézet, 1122 Budapest, Városmajor utca 64-66.

1945. január 14-én a Városmajor utcai zsidó kórház 130-150 betegét, orvosát és ápolóját nyilas fegyveresek mészárolták le. Az épületet kifosztották, majd a holttestekkel együtt felgyújtották. 2007-ben az azóta felépült tömbházak homlokzatára a kerületi önkormányzat emléktáblát állított az áldozatoknak. További információ: tarsadalominformatika.elte.hu; Lax Sámuelné tanúvallomása a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályán; Magyar Országos Levéltár.

/ Bíró Dániel Hospital, 1122 Budapest, Városmajor Street 64-66.

On the 14th of January, 1945, the Arrow Cross Party militia slaughtered 130-150 patients, doctors and nurses in this Jewish Hospital. The building was first looted and then along with the corpses set on fire. To commemorate the victims the district government unveiled a memorial in 2007 on the facade of the building block that had been erected on the spot. More information: tarsadalominformatika.elte.hu; Testimony by Mrs. Sámuel Lax at the Budapest Police Main Command Political Department; National Archives of Hungary.

Nyilas ház, 1146 Budapest, Thököly út 80.

A zuglói nyilascsoport ebben a pártházban és más XIV. kerületi helyszíneken 200-300 embert (nagyrészt zsidókat) gyilkolt meg 1944 októbere és 1945 januárja között. A tetteseket 1949-ben és 1967-ben állították bíróság elé, ahol összesen tizenkét személyt végeztek ki, a többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. További információ: tarsadalominformatika.elte.hu; Sólyom-Szabó 1967; Soós 2003.

/ The Arrow Cross House, 1146 Budapest, Thököly Street 80.

Between October 1944 and January 1945, members of the Arrow Cross Party murdered 200-300 people (mostly Jews) in the 14th district, at the headquarters of the party and throughout the district. The perpetrators were brought to trial in 1949 and in 1967; 12 of the accused were executed, the rest received serious sentences of imprisonment. More information: tarsadalominformatika.elte.hu; Sólyom-Szabó 1967; Soós 2003.

beton, kréta, 2015 / concrete, chalk, 2015

A Vilma királynő útja (ma Városligeti fasor) 25-27. szám alatt egykor zsidó gyermekotthon állt. 1944. december 24-­én egy nyilas csoport elhurcolta a gyermekotthon lakóit és nevelőit, hat gyermeket és egy tanítót a Dunába lőttek, közülük ketten túlélték a kivégzést. A többiek visszakerültek az intézetbe.

Miután ezt a helyszínt választottam, hosszasan tipródtam azon, hogy miképpen lehet gyerekeknek emléket állítani. Úgy döntöttem, hogy valami olyasmivel szeretnék megemlékezni, ami közel áll hozzájuk, örömöt okoz nekik. Így jutottam el a játékig, majd az ugróiskoláig. De esetünkben nem csak emlékállításról van szó, hanem arról is, hogy itt valami borzalom történt. A gyerekeknek, akiket elhurcoltak és megöltek, végtelenné vált a gyerekkoruk. Ezért lett az ugróiskolájuk is végtelen. A végtelen szép jel, benne van az emlékezés, az öröklét, a minden. De mégis: ez egy nagyon szomorú, illetve kellemetlen ugróiskola, hiszen se eleje, se vége, se elkezdeni, se abbahagyni nem lehet. Gyakorlatilag semmi értelme, mint ahogy annak sem volt, ami a gyerekekkel történt. A végtelen ugyan nyugalmat, békét hoz, de ebben a formában mégis borzasztó. A rajz pedig lekopik, mint ahogy az emlékezetünk is tompul.

/ On 25-27 Vilma Királynő Street (today Városligeti Alley) there used to be a Jewish orphanage. On the 24th of December 1944 a group of Arrow Cross fighters abducted children and nurses from the orphanage, six children and one nurse were shot at the edge of the Danube, two of them, however, survived the execution. The survivors were then transported back to the institution.

After choosing this location for the project I had a hard time coming up with a concept itself. Finally I decided on a concept intrinsically linked to being a child, one that brings all children immense joy. This is how I arrived at the idea of games, and then to hopscotch. The meaning of my project is not only to commemorate the child victims of the Holocaust but equally to draw attention to the horrible things that happened here. These children were then taken away and murdered, therefore in a sense their childhood became infinite. This is why the game of hopscotch is endless also. The infinity symbol is beautiful, it contains the idea of commemoration and eternity, it sums up everything. Yet this hopscotch is a very sad, or rather an uncomfortable sight, since it is without a beginning or an end, there is no start or finish to the game. It is practically pointless, as well as the nonsensical fate of the child victims of the Holocaust. Infinity represents calmness and peace; in this context however it is unsettling and chilling. The drawing will eventually fade, and so will our memories.

• 

• 

• 

• 

•